A történet középpontjában egy fiú áll, Grenouille, aki felettébb különös képességgel rendelkezik: az orrával lát. Nem, nem született vakon, de a szaglószerve olyan kifinomult, hogy nincs szüksége látásra, hallásra, ő mindent előbb érzékel az orra segítségével. Párizs legbűzösebb helyén született, egy halpiacon, első lélegzetvételeivel felakasztotta az anyját, az összes dajka irtózott tőle, végül egy tímárműhelybe került, s közben megismerte Párizs összes szagát, mindet megjegyezte, agyának tudásközpontjába elhelyezte, kategorizálta, és jobb pillanataiban elemezte őket, elemeire bontotta, majd újra fölépítette őket elképesztő kompozíciókban. Ám erről csak ő tudott, a saját kis birodalmában, lelkének belsejében.

Egy sétája alkalmával egy olyan illatot érzett, amit még soha: olyan finomat és lágyat, ami azonnal elvette az eszét, őrülten követni kezdte, és rátalált egy vörös hajú lányra. Akit hamarosan meg is fojtott, mert nem akarta, hogy sikítson, miközben ő szaglássza. El akarta magában raktározni az illatot, meg akarta őrizni, de ahogy megölte a lányt, vele halt az illat.

Ez a mozzanat nem a történet elején van, majdhogynem a közepén, de tulajdonképpen ez az igazi kezdete a sztorinak, egy nagyon fontos mozgatórugó.

Az író nagyon finoman és árnyaltan bánik a történettel, végigvisz minket Grenouille teljes életén, elmeséli nekünk a felfoghatatlan cselekedeteit, beteg vágyait, miközben meg is értjük, sőt megkockáztatom meg is szeretjük őt. Őt, a szagtalan embert, aki uralkodik a szagok fölött. Ezek a kettőségek különlegessé teszik a könyvet, szomorú iróniát csempésznek bele, és ezektől az olvasók teljes bennfentessé válnak.

Nem lövöm le a poént, ha elárulom Grenouille célját, hogy a világ legjobb parfümjét szeretné – mit szeretné –, akarja elkészíteni, méghozzá gyönyörű szűz lányok esszenciájából, ám ehhez meg kell ölni őket. Az író gyönyörűszépen vezet el minket ehhez az elhatározáshoz, mindenki tudja a fülszövegtől kezdve a könyv hátoldalán, hogy hova fog fajulni ez a történet, ám az hogy hogyan, felölel egy egész életet. A szagtalan ember, akitől mindenki tart, csak egy saját szagra vágyik, arra, hogy elfogadják, és ez odáig viszi őt, hogy többet akar: hatalmat, imádatot, istenítést.

Nagyon tetszett a könyv, bár nincs benne semmi romantika, ami nekem nagyon fontos szempont, ha egy történetről van szó, de így szerettem, így volt életszerű. A végét meg is könnyeztem, mikor Grenouille rájött, hogy ő nem ezt akarta, hogy már nincs értelme semminek. Valljuk be, ez egy beteg sztori, egy beteg főszereplővel. De mindez olyan finoman és törékenyen van tálalva, hogy el is hihetnénk, hogy ez tényleg megtörtént. Hiszen már az első oldal előrevetíti a végkifejletet: Jean-Baptiste Grenouille neve nem maradt fent. Így beindulhat a fantáziánk, mi lett volna, ha…

És számomra olyan szomorú belegondolni, mi lett volna, ha. Mert ez sokkal jobb is lehetett volna, ha… A történetben senki sem szereti a fiút, később férfit, én viszont, mint a mindentudó olvasó, átlátok rajta és a tettein, ismerem az életét, jobban, mint ő, hiszen a születésére, csecsemőkorára nem is emlékezhet, mi viszont tudjuk azt az undorító igazságot, hogy honnan jött.

Undorító igazság. Ez az egész műre éppúgy érvényes, mint egy-egy jelenetre. Szókimondó, és a szereplők velejéig hatol, nem elégedik meg a felszínnel. Megtudjuk, hogy ki mit miért tesz, aztán megismerhetünk egy másik szempontot, hogy szerinte ki mit miért tesz. Az eredmény nevetséges: az emberek úgy mennek el egymás mellett és címkézik meg a dolgokat, mint a robotok, nem tudnak egy problémát teljes egészében átvizsgálni, ki is tudna. Félreismerik és -értik egymást, és mi ezt mind tudjuk. Így sok „poén” lelőhető lenne, de nem ebben a történetben. Itt nincsenek nagy fordulatok, sötét titkok, csak épp annyi, mint az életben. Olyan, mint az élet. Talán épp ezért kötött le, holott nincsenek benne váratlan fejlemények, és ügyes csavarok. A sztori érzelmileg vonja be az olvasót, meg akartam tudni, hogyan fog ez Grenouille-val történni, miközben az „ezt” végig tudtam.

Ha már az undorítónál tartunk, térjünk ki a fogalmazásra. Undorítóan jó. Egyszerre förmedek el és vagyok lenyűgözve. A szerző nem hátrál meg azoktól a szavaktól, melyeket én nem nagyon akarok képernyőre vetni, de a példa kedvéért és az ajánló teljességéért megteszem. Ilyen szavak a szar, segglyuk, menstruációs vér, véres húsdarab (ez egy épp megszületett csecsemőre utalt). Elszörnyedtem, rosszul lettem, mert ezek azok a szavak, amik igazán közvetíteni tudják a szerző szándékát, erre gondolt, nem másra, és ez az egyenes szándék egyenesen elragadtatott. Ennek segítségével tényleg oda tudtam magamat képzelni az ocsmány halpiacra vagy az emberek segge alá.

Ahogy egy tiszta, fenségesen gazdag parfümériába is, ahol szebbnél szebb illatok találkoznak és alkotnak bűzös egyveleget egy friss levegőről belépő számára. Ugyan vagy több tucat portékát írt össze végtelennek tűnő felsorolásban, szinte láttam magam előtt, ahogy a bolt polcain, finom szövésű kosaraiban ott lapulnak az illatos kincsek. Élveztem ezeket a felsorolásokat, talán azért, mert én is illatbolond vagyok, szenvedélyesen gyűjtöm az illóolajakat, füstölőket és a levendulát. Levendula, imádom! Mindenhol felhasználom: kis zsákocskákba rakva (egy ilyen zsákocskával alszom maci helyett), teának, párologtatóban, füstölőszénre szórva, testápolóba csöpögtetve… Eltértem kicsit, bocsánat. Szóval fantasztikus egy ilyen kor parfümvilágáról olvasni, amikor az illatokban még benne volt a növények lelke, nem pedig szintetikusan, vegyileg előállított szagokból raktak össze egy-egy parfümöt.

Ami pedig végleg levett a lábamról, az egy egész könyvön átívelő hasonlat, amire magamtól jöttem rá utólag, bár lehet, hogy valóban voltak rá utalások. Grenouille tényleg olyan, mint az illatok: épp olyan illékony. Sehova sem tartozik, mégis mindenhol ott van (azaz mindent érez az orrával), változnak a céljai, meggondolja magát, mikor eltűnik, nyomot sem hagy maga után, jár-kel, mindent megtehet, mert semmi nincs, ami visszatartsa. És ez mind a szomorú ténnyel együtt, hogy neki nincs saját szaga.

A könyv teljesen elbűvölt. Mindenkinek csak ajánlani tudom. A filmet is láttam, nagyon hasonlít rá, de a Grasse városában játszódó események a filmben szerintem látványosabban vannak kivitelezve és jobban vannak részletezve. Így egy kicsit csalódtam, amikor nem tért ki az író a gyilkosságokra, de utólag a bepillantás Grenouille lelkébe minden hiányt pótolt.

A borító szép, kifejező, de szerintem nem adja át a történet hangulatát. Szerintem a történet nem vörös és fehér, és nagy része nem az elragadó illatú lányról szólt – bár tagadhatatlanul ő a csúcspont, a történet és egyben Grenouille életének ékköve. Szerintem egy sejtelmes, nem ennyire éles borító kellett volna, de amíg a történet ugyanaz, én egy Hello Kitty-s képpel is elolvasnám.

Cselekmény:  10/10 (alig történik valami, mégis annyi minden…)

Szereplők: 10/10 (élethűek a karakterábrázolások, és minden szereplőnél megértjük, hogy mit miért tesz)

Történetvezetés: 10/10 (egyszerű, de nagyszerű)

Fogalmazás: 10/10

Összesen: 40/40

Ami a legjobban tetszett benne: a parfümkészítés leírása, a hosszú procedúrák bemutatása, és az illatos termékek felsorolásai.És Grenouille gondolatai, életének ok-okozati tényezői, ami lehet, hogy logikátlannak tűnnének a belső világ ismerete nélkül.

Ami nem tetszett benne: a filmet előbb néztem meg, mint olvastam volna a könyvet, így a vége nem volt elég „látványos”. Valamint utáltam azt a bizonyos hét évet. Én biztos nem bírnám ki.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés