Az öngyilkosság nem érint személyesen. Ugyan hallottam a környezetemből emberekről, akik kísérlet tettek és sikeresen vagy sikertelenül véghez is vitték. Nem ráz meg, nem sokkol, szerintem mindenki azt kezd az életével, amit akar. Hiszek a reinkarnációban, így nem félek, hogy egy öngyilkos ember örökre megsemmisül. A pokolban sem, így szerintem oda sem kerülhet. Az egyetlen, ami talán zavar benne, hogy cserbenhagyja a hozzátartozóit, tehát önző. Viszont ha jobban megvizsgáljuk az emberek viselkedését, kivétel nélkül mind önző (nemcsak a szó negatív értelmében). Még a legönzetlenebb ember is, hiszen ő akar önzetlen lenni, neki ez a legbecsesebb értéke, és meg akarja tartani. Magából indul ki, és megvalósítja azt, ami szerinte helyes. Mert nincs ember, aki nem azt teszi, amit abban a helyzetben a legjobbnak vél. A „gond” akkor van, ha szerinte a legjobb, ha megöli magát. De ki vagyok én, hogy megítéljem a másik gondolkodását és a véleményét? (Zárójelben megjegyzem, hogy a cigarettázás, alkoholfogyasztás, kábítószer használat is öngyilkosság, csak épp a lassú fajtából. Furcsa az emberi természet, nem? A gyors, „kíméletes” öngyilkosságot elítéli, megrendül rajta és tart tőle, míg a lassú, elhúzódó, sok-sok fájdalommal és kínnal övezett önpusztítás mellett elmegy, és fel sem tűnik neki.)

Na, ezután a kis filozofálás után térjünk rá a könyvre. Most, hogy ismeritek a véleményemet, talán értitek, miért nem érintett meg annyira ez a történet. Bár érdekes ok-okozati tényezők szerepeltek benne, a szerkezete és felépítése nagyon tetszett, a téma nem tudott igazából levenni a lábamról.

A történet középpontjában egy már halott lány áll, Hannah Baker. Begyógyszerezte magát, senki nem tudta, miért. Örökre eltűnt az élők sorából. Csak egyvalamit hagyott hátra: hét kazettát, rajta tizenhárom történettel, tizenhárom okkal, hogy miért ölte meg magát. Clay, a mi narrátorunk, aki végigvisz minket a történeten, megkapja ezeket a kazettákat, velük együtt a lehetőséget, hogy megtudja, Hannah Baker, aki mindig is tetszett neki, miért tette azt, amit.

Nem sorolom fel az okokat, nekem egyik sem tűnt eget rengetőnek, sőt továbbmegyek: szinte érthetetlen, hogy valakit ezek el tudnak sodorni magukkal. És mégis, ahogy belegondolok, rájövök, lehet, hogy vannak nagyobb problémák az életben ezeknél, de attól még Hannah számára az övéi nem lesznek kevésbé fontosabbak. Ő Hannah Baker, egy ember a hétmilliárd közül, egy gondolkodásmód a hétmilliárd közül. Amitől más meg sem rezzen, az neki elég, hogy kioltsa az életét. Ez a könyv felhívja a figyelmet azokra, akiket lehet, hogy nem értünk meg, de segíthetnénk neki.

A bajok általában úgy kezdődnek, hogy el akarjuk pusztítani – még ha csak átvitt értelemben is – azokat, akik nem értenek egyet velünk, aki más mint mi. Azt hisszük, jobb vagy rosszabb – de csak más. Két ember nem lehet összehasonlítani, hiszen két embernek teljesen más értékei vannak. Gondoljunk csak a háborúkra vagy csak egy egyszerű veszekedésre: két nézet összecsap, mert mindegyik fél azt hiszi, hogy neki van igaza. És mivel mind a kettő szentül hiszi, hogy neki van igaza, nem lehet különbséget tenni a kettő között. Mindkettő teljesen őszinte, és azt teszi, ami szerinte az egyetlen helyes és járható út: ahhoz, hogy érvénybe lépjek, el kell pusztítanom a másikat. Ha kívülálló szemmel nézzük, nem tudunk egyik felett sem ítélkezni. Ha így nézzük, az emberek rettentő őszinték.

Egy öngyilkos felett sem lehet ítélkezni. Ami szerinte helyes, az a többiek szerint helytelen. Ha nem gondolná, hogy ez a leghelyesebb út, akkor nem tenné meg. Ez csak egyszerű pszichológia. Ilyen az őszinte emberi természetünk. Soha nem szabadna elítélnünk a másikat, csak mert máshogy gondolkodik, mint mi. A közvetlen környezetünkben is lehetnek Hannah-hoz hasonló helyzetű emberek. Nem azt mondom, hogy a könyv elolvasása után észre fogjuk venni őket, valószínűleg nem. De ha már megtörtént a tragédia, talán el tudunk rajta gondolkodni, hogy miért is tette. Talán nem borul ránk a vörös köd, és nem kezdjük el osztani az észt, hogy ez milyen hülye, önző és gyáva tett. Talán továbbfejtjük magunkban a szálakat, hogy megértsük lelkének tőlünk különböző részeit. Talán ráébredünk, hogy ez a legjobb választás volt, amit választani tudott. Talán megtanuljuk tisztelni mások döntéseit.

Egy könyv akkor jó, ha elgondolkodtat – mondják sokan. Ebben nem mindig értek egyet, hiszen ha fuldokolni akarok a nevetéstől, akkor határozottan nem ezt a könyvet fogom levenni a polcomról. És még csak nem is tetszett annyira, nem tudott annyi érzelmet kicsalni belőlem. Mégis, elolvasása után szárnyalni kezdtek a gondolataim, amelyek egy részét fentebb olvashattátok. Most, hogy megfogalmaztam, sokkal tisztábban látom, mi folyik bennem. Ez a regény egy tükör volt számomra: szinte kívülről láttam magam, hogy reagálok, és most, hogy az ajánló kedvéért szavakba próbáltam önteni, amit igazából lehetetlen, mert a szavak az érzések halvány árnyékai, jobban megismertem magam, a reakcióimat, a gondolataimat és érzéseimet. Ezt váltotta ki belőlem a történet, és ezért nagyon hálás vagyok neki.

Hú, eme magasröptű gondolatfolyam után térjünk kicsit konkrétabban a könyvre. Érdekes felépítése van.  Az elején van egy rövid bevezető, majd miután Clay megkapta a kazettákat, és hallgatja őket, a fejezetek a kazettákat jelölik. Azaz: 1. kazetta, A oldal, 1. kazetta, B oldal, és így tovább. Ahogy Hannah beszél, úgy az író közbeékeli Clay reakcióit, így kapunk egy érdekes, dinamikus szöveget, amit élvezet olvasni. Amikor Clay megállítja a felvételt, hogy valami mást csináljon, a két jelenetet egy szünet-gomb választja el egymástól, és mikor újra bekapcsolja, egy play-gombot láthatunk.

A vége egy határozott függővég, mindenki képzelje oda, amit akar. Utálom a függővégeket, mint rajtam kívül még rengeteg ember. Mert meg akarom tudni, mi is lesz a folytatásban, de nincs folytatás, itt elvágják a fonalat. Ettől függetlenül elég jól sikerült, mert ha véletlenül lenne is következő rész, csak ezért is megvenném, hogy megtudjam, mi jön ezután. Gonosz kis trükk, de annál hatásosabb.

A borító szép, mint a legtöbb vöröspöttyös könyvé. Hannah nézi a buborékokat, az egyik után nyúl, mintha ki akarná pukkasztani, ahogy ezt az életével is tenni fogja.  Utánanéztem, más borítónak is. Szerintem a magyar magasan veri a többi ötletességben, összhangban és szépségben is.

Így is, hogy a történet nem nyűgözött le, bátran ajánlom mindenkinek, aki egy valós problémáról szeretne olvasni, aki meg szeretné érteni a másik oldalt is.

Cselekmény: 6/10

Szereplők: 10/10

Történetvezetés: 9/10 (az elején a postás jelenetet a végére teljesen el is felejtettem)

Fogalmazás: 7/10

Összesen: 32/40

Ami a legjobban tetszett benne: a felépítés, tényleg olyan, mintha egy kazettát hallgatnánk együtt Clay-jel.

Ami nem tetszett benne: az a fránya függővég.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés