A rendező egyből belecsapott a lecsóba: az iskolában kísérletként vérvizsgálatot tartanak, a lány hazaviszi, és újságolja a vértípusát. Az lehetetlen – szólalnak fel a szülők –, mert egyikünknek sem ez a vértípusa. Hamarosan egy DNS vizsgálat következik, ahol kiderül a lesújtó tény: Bay – a szóban forgó lány – nem a szülei gyereke. A másik percben előkerül a másik szerencsétlen szerencsés lány, Daphne, aki – és itt jön a csavar – süket.

Ez körülbelül az első öt perc tartalma. Elsőre fura, ahogy ezzel a két témával bánnak, az elcseréltséggel és a süketséggel. Aztán már nem lesz olyan fura, gondolom azért rakták bele az utóbbit, hogy legyen más konfliktusforrás, ha a másik ellaposodna.

Érdekes nézni, ahogy Bay szülei próbálnak közeledni a biológiai lányukhoz, gondoskodni akarnak róla, amivel Bay-t és Daphne anyját is megbántják, rengeteg konfliktus és vita kerekedik ebből. Szépen fejtik ki a pilotban a témát: a két gazdag, szigorú és felelősségteljes szülő, a lázadó nevelt lányuk, egy egyedülálló, szabadelvű anya, és a kedves, alkalmazkodó, de süket lánya. Ehhez még hozzájön egy nagymama, egy bátyó, még egy bátyó, de nem vérszerinti, egy majdnem exbarát, és egy motoros legjobb barát is.

Keverednek a szálak, bár még egyszerű a sztori, így is bonyolult leírni. Az első rész vége, hogy Daphne és az anyja Bay-ékhez költöznek a vendégházba. Nagyon aranyos volt a zárójelenet: Daphne-ért jött a legjobb barátja, Emmett, ott volt Bay is. Emmett rákérdez, hogy kicsoda az a lány. Daphne már a motoron ülve feleli: én, egy másik életben.

Lakva ismerszik az ember – ezt a készítők jól tudják, és jól is bánnak vele. Kompromisszumok, a másik háta mögött kibeszélés, majd nyílt veszekedés –ez mind része a második epizódnak.

Egyelőre nem sokat lehet róla mondani. Szerintem ígéretes, pörgős, és nagyon gyakran előfordul, hogy már mi érezzük kínosan magunkat egy-egy jelentben. Színészi játékban nem vagyok teljesen otthon, de eddig jól átadták a szereplők a karakterük jellemét.